Az előző bejegyzésemet követően, írtam arról, hogyan pukkantak ki az első buborékjaim—az illúzióról, hogy minden olyan könnyű lesz, mint egyedül dolgozni. Megírtam, hogy milyen sokkot éreztem, amikor rájöttem, hogy, mint kiderült, emberekkel dolgozni kemény és puha készségeket egyaránt igényel.
Bár még néhány évbe telt—talán egészen 2016-ig vagy 2017-ig—, hogy tudatosan belsővé tegyem ezeket a tanulságokat, azt mondhatom, hogy még több buborékot kellett pukkasztanom. Hogyan történhetett, hogy az egész emelet takarítója lettem? Miért kezdtem el ételt vinni a munkahelyre—nem azért, mert egészségesen akartam enni, hanem mert nem engedhettem meg magamnak megvenni a kaját?
Tehát itt vagyunk 2015-2016-ban, egy megosztott irodából dolgozva designer kollégákkal. Minden több, mint szórakoztató—nem hagyhatod el a mosdót anélkül, hogy lezárnád a képernyőd (amúgy, máig sosem hagyom nyitva a számítógépem, legyen szó otthonról vagy munkahelyről). Különben visszatérsz, és megtalálod az egérpadodat a asztal alá ragasztva, a papucsaidat egy nyitott ablak szélén lógva, alig tartva, vagy a háttérképedet megváltoztatva, mondjuk, oktató jellegű képekkel az állatok természetes szaporodási folyamatairól.
Minden tökéletesnek tűnt: minden reggel hatkor felmásztam a Kaunasi Kaukas lépcsőin az Óvárosi irodánkba, a kollégák viccesek voltak, a kommunikáció kiváló volt, és voltak ügyfeleink—vagy legalábbis úgy tűnt.
De valóban minden annyira jó volt?
Sajnos nem. Mivel fiatal voltam, nem teljesen fogtam fel azt, amit az előző bejegyzésemben már érintettem—úgy gondoltam, hogy ha egyedül szilárd 6,000-7,000 LTL-t keresek havonta, akkor együtt dolgozva kétszer annyit fogunk keresni. Kiderült, hogy ez nem volt így. Anélkül, hogy túl sokat beszélnék az előző bejegyzésem témájáról, az igazi döbbenet akkor ért, amikor rájöttem, hogy az első évben majdnem ugyanannyi vagy csak picivel több pénzből kellett megélnem—de most már két vagy akár három alkalmazottal. Ne feledkezzünk meg az irodabérlésről sem. Minden, amit keresek, most háromra oszlik.
És így, mint egy igazi vezető (mint E. Musk, J. Bezos és mások dicsekednek), adtam magamnak egy 0,125 teljes munkaidős fizetést—csak a minimálbért—hogy fizethessem az első alkalmazottamat, majd a másodikat. Ez pszichológiai csapás volt. Úgy éreztem, mintha visszaesnék a gyermekkori emlékeimbe és küzdelmeimbe, amelyekből éppen olyan keményen dolgoztam ki.
Pszichológiailag hihetetlenül kemény volt. Már magamnak is vezetőnek láttam magam, kényelmes életből jövet, mint a legjobb alkalmazott, és úgy éreztem, hogy elértem amerikai álmomnak és IT guru státuszomnak a csúcsát. És most vissza kellett térnem a pénzügyi nehézségekhez. Egy kicsit túlozok, de számolgattam a havi és még a napi kiadásaimat is. Elfelejtettem a utazást. Próbáltam megfékezni a luxuskiadásaimat. Főztem és vittük az ételt a munkahelyre nem azért, mert egészségesen akartam enni, hanem mert még az is túl drága volt, hogy naponta 5 LTL-t (1-2 EUR most) költsek ebédre. Azon gondolkoztam, hogyan élhetek túl a megtakarításaimból, biztosítsam, hogy az alkalmazottaimat kifizessük, és még mindig maradjon legalább valami magamnak az osztalékfizetésekig a nyár folyamán.
Néha úgy érzem, hogy sosem szabadultam meg igazán ettől a patkányversenytől. Még a cégünk kultúrájában is az van írva, hogy a cég mindig elsőként az alkalmazottait helyezi előtérbe, csak azután önmagát. Ez az első tapasztalat formálta meg ezt a filozófiát. De ennél többet is formált.
Máig, mint egy igazi vezető, hétvégente teljes egészében én takarítottam az irodai emeletet. A legrosszabb rész? Éveken át nekem kellett takarítanom a undorító közös fürdőszobát az egész emeleten.
Amikor ezt a történetet írom, nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak, mert úgy tűnik, minden karrierem és vállalkozásom lépésénél bonyolultabbá tettem a dolgokat magamnak, mint szükséges.
Például az emeletünkön volt egy csoport fogyatékkal élő emberekkel, akik pszichés zavarokkal küzdöttek. Nem gúnyolódok vagy mondok semmit ellenük, de meg kell értenem, mi történt a közös fürdőszobánkban, amit hetente takarítottam. Senki sem látott posztszovjet országokon kívülről olyan táblát, hogy „Ne lépj a WC-re”.
Sajnos a szomszédaink idősebb nők voltak mentális egészségügyi problémákkal, akik valahogy—vagy a WC-re mászva, vagy egyszerűen “elszaladva”—olyan állapotban hagyták, hogy teljesen használhatatlanná vált. Ezt egyáltalán nem túlozom.
Nem engedhettem meg, hogy az alkalmazottaim kellemetlenül érezzék magukat az irodába járás során, ne tudjanak rendesen használni a mosdót, vagy szennyezett környezetben dolgozzanak. Már akkor látszott, hogy nem engedhetjük meg magunknak a takarítási szolgáltatást, így magamnak kellett kezdeményeznem. Minden héten, szombaton vagy vasárnap—vagy néha éjszaka későn a munka után—én váltam Ričardas, a takarító-igazgató.
Emlékszem, amikor takarítottam azt a mosdót, és azon gondolkoztam, “Ezért vagyok itt? Szükségem van mindezekre?” De úgy láttam, ahogy Brian Tracy mondaná—ez az előre fizetendő ár. Hittem, és tudtam, hogy hamarosan egy olyan cég vezetője leszek, ahol százak dolgoznak, és milliókat keresünk.
Ma már nem haragszom azon az építészen, akik bérelték az irodát mellettünk, és sosem emelték fel egyszer sem a kezüket segíteni azokban a két évben. Már nem haragszom a szomszéd bérlőinken, akik nem voltak hajlandóak megosztani a tiszta, privát mosdó kulcsát—még akkor sem, amikor felajánlottuk, hogy megosztjuk a költségeket. Már nem is haragszom az iroda tulajdonosán, akinek az egyetlen válasza az volt, hogy elküldte a lányát, hogy egyszer-kétszer takarítsa ki a mosdót—amíg látta, mi történik, és visszautasította a visszatérést.
Kisként lomhának éreztem magam a házimunkák terén. Az iskolában szégyelltem, hogy az anyukám takarítónőként dolgozott személyes küzdelmei miatt. Szégyelltem, hogy lealacsonyító munkának tűnt. De 24 éves egyetemista, CEO címmel ugyanezt tettem.
Ez az élmény megtanította nekem a kemény munka értékét, arra, hogy ne féljek semmilyen munkától, és mindig vállaljam a felelősséget és kezdeményezzek.
Az életem ezen szakasza megerősítette az akaratomat, eltökéltségemet és kitartásomat. És miközben ezeket a mosdókat takarítottam, megfogadtam magamnak, hogy soha nem adom fel. Nem engedem meg.
Ma, amikor látom a feltűnő LinkedIn bejegyzéseket, amelyek azt mondják, “Okosan dolgozz, ne keményen,” azt kérdezem magamtól, vajon más volt-e akkoriban a helyzet.
Lehet.
De e nélkül a tapasztalat nélkül sosem tettem volna azt a fogadalmat magamnak—soha nem adom fel, bármilyen kihívások is érnek.
Ma az életem útját járom, ismételve azt a fogadalmat magamnak, függetlenül attól, hogy milyen nehézségekkel találkozom.
Miért minket válasszon?
E-kereskedelmi szakemberek vagyunk és 2008 óta építünk PrestaShop webáruházakat.
Egyetlen webáruház sem hasznos a mögötte álló üzlet megértése nélkül. Elemezzük a belső folyamatokat, definiáljuk az ügyfélprofilokat, versenytárs-kutatást végzünk és mérhető célokat tűzünk ki, hogy biztosítsuk a sikert az omnichannel világban.
Egy webáruház minden részének, az integrációktól a keresésig és a fizetésig, zökkenőmentesen kell működnie. Tapasztalt fejlesztőink gyors, skálázható és magas minőségű kódot biztosítanak az optimális teljesítményhez.
A magas konverziós arányok stratégiai információs architektúrával és kiváló tervezéssel érhetők el. UI/UX területén szerzett szakértelmünk zökkenőmentes kapcsolatot biztosít vállalkozása és ügyfelei között.
Az e-kereskedelem egy folyamatosan fejlődő rendszer, amely 24/7 műszaki támogatást és gyors reakcióidőt igényel. Támogatási szerződésünk 1 órás reakcióidőt biztosít kritikus hibák esetén.
Miért minket?
Egy új projekten gondolkodik? Valósítsuk meg együtt!
